Nincs rosszabb mint egy monoton tevékenységet gyors tempóban határidőre elvégezni. Úgy találom, hogy nem azzal van a gond, hogy az ember nem képes azt megvalósítani, hanem arra, hogy látva a tevékenység  monoton természetetét egyszerűen elmegy a kedve és elkezd belefáradni.  Különösen igaz ez a szellemi munkára. Ironikus pedig nincs más dolgod, csak hogy leülj egy kényelmes székbe, előtted egy számítógéppel és gépelned kell órák hosszat. Mi ebben a nehéz? Csupán az, hogy hihetetlenül nagy agymunka, és kreativítás. Ezzel a problémával találkozom gyakorta esszéírás közben, amikor egy hónap alatt kell anyagot gyűjtened egy bizonyos témakörről, és egy 2500 szavas esszét kell létrehoznod, előre meghatározott szerkesztési elvek alapján… ráadásul angol nyelven. Ami azt illeti magyarul is belefáradnék a dologba.

Legutóbb Beethoven adta fel a leckét, amikor is arról kellett írnom, hogy milyen újításokat eszközölt a szimfóniáiba, amelyet az elődei nem mertek megtenni. Tökös fickó volt azért meg kell hagyni, mert a saját hírnevével hazárdírozott, a szokatlan újításaival, és nem igazán tudta eldönteni, hogy marad inkább a klasszikus zenei stílusnál, vagy átcsap a romantikába. De ezt ügyesen megoldotta…

Mindenesetre az esszé már készen van sőt, már leadtam egy hete. Hogy élveztem-e az alkotási folyamatot? Voltak napok amíg monoton anyaggyűjtéssel teltek a könyvtárban és az interneten, ezeket annyira meguntam, hogy rendszeresen belealudtam. Aztán két hét után összeállt a kép, és sikerült megírnom, az érzés pedig mámorító volt. De nem panaszkodom. Én zenész vagyok, és ezeket tudnom kell, és a hasznomra is válik. Szóval most elégedett vagyok. Az orvostanhallgatókhoz képest nekem arany életem van… de nem is kell életeket mentenem.

Vannak azonban olyan pillanataim is amikor az elmém annyira nyitott, hogy jobbnál jobb ötletek bukkannak fel a tudatomba, és órákon keresztül képes vagyok megállás nélkül írni. Volt ilyen esszéírás élményem is, amikor egy nap alatt lényegébe megírtam az egész esszét, utána már csak finomítani kellett rajta. Keresem, kutatom azt a módot, ahogyan tetszés szerint  kreatív állapotba tudnám magam hozni, már az is nagy dolog, hogy legalább elkezdtem megérteni.  A kreativitás az ötletrohamaival együtt váratlanul jön, és váratlanul megy.  Nem lehet erőltetni holmi határidőkkel, mert akkor feszélyezve érzi magát, és nagyon tud fájni.  Azt mondja neked: Kicsit lassítani kéne haver.. ne rohanj annyira, mert még orra buksz.

Pár hónapja valaki linkajánlót küldött nekem a nyugoggyálle.hu weboldalról. Az oldalt Mucsi Zoltán reklámozza fanyar humorával, én pedig röhögök rajta valahányszor megnézem a videóit. Évekkel ezelőtt volt szerencsém őt élőben is látni közvetlen közelről, amikor a veszprémi Latinovits Zoltán Játékszínben a Nézőművészeti Főiskola című előadásban játszott. Ez az ember a való életben is tényleg ennyire őrült figura, de éppen ezért szeretjük a humorát.

Mivel ez a darab eléggé interaktív volt, a nézőket is bevonták a játékba. Így történt ez az előttem ülő iskolatársammal, akit kihívott, egy székre ültetett és ordítozott vele, hogy nem jól tapsol. Természetesen ez teljesen humoros volt, és ő is jól szórakozott rajta. Szegény Ildi, majdnem leesett a székről, úgy nevetett rajta. Szerintem a mai napig nem felejtette el ezt az esetet.

Itt egy videó részlet az említett előadásról:

Ma eszembe jutott ez a történet és rákerestem a Youtubeon. Többek között rátaláltam arra a videóra is, amelyet nekem küldtek hónapokkal ezelőtt a már említett weboldallal kapcsolatban. Ma is jót derűltem rajta. Ideges vagy?? Akkor ettől garantáltan lenyugszol:

Találtam itt még egy gyönygyszemet Mucsiról. Ezen is jót derültem.

Remélem, jól szórakoztál. Látogass meg máskor is!

“Ne fárassz már” szokták mondani néhányan, amikor viccet mesélünk nekik. Nem tudom, miért van ez, de én minden viccen tudok nevetni, és soha életemben nem voltak logikai elvárásaim, hogy egy viccnek milyennek kell lennie. A vicc az vicc és kész, nem pedig kritizálni való szépirodalom, tessék a helyén kezelni őket.

Erdélyben születtem és éltem 12 éves koromig. A neveltetésemnek, vagy a környezetemnek vagy talán mindkettőnek egyszerre köszönhetem azt, hogy egészséges humorérzékkel rendelkezem. Az egészséges alatt azt értem, hogy tiszta, kritikailag mentes módon vagyok képes arra, hogy egy viccnek a mondanivalóját értékeljem, és különbséget tudok tenni, a viccek jellegei között is. Ottlétem tizenkét éve alatt senki nem tanított meg arra, hogy a vicceket kritizálni, minősíteni kell, és hogy minden vicc poénja után látványosan jajjgatni és szenvedni kell, hogy az mennyire fááááááj.. Aztán Magyarországra költöztünk, és rögtön az első hónapokban megtanultam, hogy a vicceket ott minősíteni szokás, mégpedig eléggé látványosan és iszonyatosan szenvedve.

Akkor azt hittem, előbb-utóbb beletanulok én is abba amit az előttem álló példát mutató társadalom elfogadható reakciónak tart: a viccek kritizálását. Mondanom sem kell, ez szerencsére nem jött össze, különben ezt a cikket sem írnám éppen. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, talán az általános rosszkedv, de mintha az emberek viszolyognának attól, hogy öszintén nevessenek a vicceken. Ha pedig ezt önkéntelenül meg is teszik, rögtön körülnéznek, hogy ki látta őket, és zavarukban a viccet “fárasztónak”, vagy “deszaaaaar”-nak minősíti. Ha egy bizonyos szintet nem üt meg az adott vicc, akkor ilyeneket illik mondani, hogy “júúúúúúúúj ez fáj”, vagy “Ez fárasztó” esetenként magát a viccmondót minősítik hülyének, vagy elmeháborodottnak, mert képes egy “faviccen” tiszta szívből nevetni.

Nekem ez a fajta gúnyos hozzáállás egyáltalán nem tetszett, és a mai napig sem minősítem a vicceket, sokkal inkább nevetek rajtuk, és tényleg öszíntén mindenféle elvárások nélkül teszem, és erre a képességemre büszke is vagyok. Aki ismeri az erdélyi embereket az tudja, hogy kiváló humorérzékkel rendelkeznek, és egyikük sem jajjgat, ha viccet hall, ez teljesen biztos. Ellentétben Magyarországon, ha tegyük fel ma este megtöltenénk tízezer emberrel egy stadiont és Chuck Norris vicceket mesélnénk nekik, a nagy jajjgatást amit reakcióként levágnának még a vörös Kínában is hallani lehetne, és gyanítom, hogy még az űrből is mérni tudná a NASA azt a töménytelen “szenvedés energiát” amelyet ez a tízezer ember bocsájtana ki magából.. Hiába a magyar embert viccekkel már vallatni lehet….

Három éve már, hogy Írországban élek, de még itt sem tapasztalom azt a látványos szenvedést amikor vicceket mesélnek egymásnak az emberek. Hihetetlen módon tudnak röhögni egymás viccein, olyan vicceken, amelyeket átlagos túledukált magyar észlény aggyal minősíthetetlenűl rossz, gyenge, fárasztó viccnek titulálnánk. Az a tapasztalatom, hogy bárhol is jártam a világban, mindenhol feltételek nélkül spontánul tudtak nevetni a vicceken, csak a magyarok olyan fanyarok.

Nem véletlenül vagyunk ilyenek, habár a pontos okokat nem tudjuk, csak sejteni lehet. Azonban biztosan nem politikai, vagy ideológiai okok miatt van ez így. (Pedig Magyarországon hajlamosak vagyunk mindent a politikára és/vagy különböző ideológiai nézetekre visszavezetni.) Talán tévesen neveltek minket, így helytelenül mérjük fel azt, hogy mi a valódi és mi a hamis. Ennek aztán egyenes következménye a humorérzékünk torzulása, sok esetben pedig a teljesen megszűnése. Ezután pedig csak besavanyodott szarrágás, panaszkodás, gúnyolódás, irigykedés, rosszindulat következik.

Ha egy embernek egészségtelen a humorérzéke az teljesen biztos, hogy lelkileg is egészségtelen. A magyar emberek zöme, mondhatni, hogy tízből kilenc torz humorérzékkel rendelkezik, és nem csoda, hogy ennyire besavanyodottak, reményvesztettek, és balsorsúak. A humorérzék képessége pusztán önmagában nem képes az emberi jellemet megalapozni, azonban mivel minden mindennel összefügg, így az emberi lelki állapotokra is kétségtelenül befolyásoló hatással van.

Az az érzésem mintha az emberekből kiveszett volna az egészséges humorérzék képessége, és átvette a helyét a gúnyolódás…Mert ugye lényeges különbség van a kettő között. Az ingerküszöbünk már roppant magas, és nagy intenzitásúnak kell lennie annak a viccnek, lehetőleg szexuális tartalmúnak, hogy azt jónak könyveljük el.

A viccnek önmagában az a szerepe, hogy az embert nevetésre ingerelje, ezáltal jókedvre derítse. Se nem több, se nem kevesebb. Aki pedig a túledukált logikai gondolkodása miatt rögtön elemezni kezd, annak elég keserű a humorérzéke, már ha egyáltalán ki nem veszett még belőle. Ha az adott vicc nem üti meg az általa elvárt logikai szintet, hihetetlen módon át tudja élni a kínt, ilyenkor szokták mondani, hogy “lefárasztott a vicc”, na meg persze az “agyszibbasztó” jelzőről se feledkezzünk meg.

Eszük tokja az ami agyszibbasztó. Talán nem voltak agyzsibbasztóak a délutáni talkshowk, ahol embereket aláztak meg azzal, hogy primitív módon konfliktushelyzeteket generáltak nekik, amelyek sokszor verekedéssel zárultak? Szerencsére az ORTT jóvoltából, már lekerültek a képernyőről ezek az agyzsibbasztó generátorok. Egy Mónika shown nevelkedett egyén ne mondja azt nekem, hogy a vicceim agyzsibbasztóak, inkább emelje fel a seggét a TV elől, és menjen el sportolni, ahelyett, hogy tovább hízlalná magát a marhatokánnyal. Megjegyzem, hogy ilyen konfliktus élményem nem volt még szerencsére senkivel sem, de ki tudja, talán neked kedves olvasómnak volt/van és még az is lehet, hogy lesz is.

Az agyzsibbasztott emberek nem tudják reálisan felmérni azt, hogy mi számít agyzsibbasztásnak. Mivel eleve agyzsibbasztottak, pont az ellenkezőjét érzékelik, vagyis, ami normális és természetes az tűnik agyzsibbasztásnak a számukra. Világos ugye?? Ha pedig te még mindig látványosan szenvedsz egy vicc olvasásakor, akkor nagy baj van. Ez annak a jele, hogy az agyad már elkezdett zsibbadni. Érzed, ahogyan serceg zsibbadás közben? Jobban teszed, ha inkább a jéghideg zuhany alá állsz, különben be fogsz savanyodni, mint egy kovászos uborka.

Vegyél a Tesco-ból fagyasztott szilvásgombócot, és “felejtsd el” a hűtőbe rakni pár órán keresztül. Helyette tedd inkább a radiátor közelébe, majd kezdj el Facebookozni és felejtsd ott magad két órán keresztül. Majd két óra elteltével kezdj el sopánkodni azon, hogy milyen hülye voltál, és dacból tedd be a gombócos zsacskót a fagyasztóba. 3 óra múlva vedd ki, és darabold fel szép szeletekre, majd, amikor ezzel készen vagy, ne felejtsd el feltörölni a masszát az asztalról. A kockákat tedd bele a vízbe, majd várd amig megfő. Utána ízlelés szerint tálald. Egészségedre!

A szomszéd macskája türelmesen várakozik....

Be kell vallanom, nem különösen rajongok a macskákért. Sokkal inkább kutyapárti vagyok…gondoltam egészen idáig. Sosem volt macskánk, merthogy nem is igazán vágytunk rá. A családból ugyanis háromból ketten mindig leszavaztuk. A többség dönt ugyebár egy jól felépített családi demokráciában is. Ezt a folyamatot szakította meg macska a szomszédból, aki szinte naponta átjár hozzánk, felmászik a konyhaablak párkányára és vár.

Általában éhes, de van amikor csak jól érzi magát nálunk, és szeret a közelünkben lenni. Nem követelődzik, képes órákig az ajtó előtt várakozni türelmesen. Tudja jól, hogy elöbb – utóbb kaját fog kapni, mert nem tudtunk neki egyszer sem ellenállni eddig. Van úgy, hogy tűri az orrát bizonyos kajákra, mert neki csak macskaeledel a favorit. Hát nem vegetáriánus az biztos.. Ha nem kapja meg a kedvenc húsadagját, látni kéne azt a megvető tekintetet ahogyan ránk néz. A macskák intelligensek és ravaszak is egyben. Nem mellesleg buták, legalábbis a kutyákhoz képest, na meg persze kétszínűek ezt is hozzá kell tenni. Ennek ellenére kezdem megkedvelni ezt a macskát. A nevét még nem tudjuk, ugyanis nem mutatkozott még be, pedig már ideje lenne…

" Ha szépnek mutatom magam, talán megszánnak és kapok enni is..hmm finom Whiskas.."

"Na mostmár eleget vártam. Adj enni gyorsan, mert macska lagziba vagyok hivatalos ma este és nem szeretnék elkésni.."

Imádom a filmzenéket. Nem csak, hogy imádom őket, hanem felismertem, hogy én is ezt akarom hivatásszerűen csinálni. Ez az a művészeti forma amelyben teljesen kitudom fejezni magam. Színpadi embertől az emberek azt várnák, hogy előadóművészeti ambicíói legyenek, de nálam más a helyzet. Vannak ilyen ambicíóim is, de jobban szeretek megalkotni zenei dallamokat a semmiből a fantáziám segítségével.

Kedvenc zeneszerzőm Hans Zimmer, aki több mint száz hollywoodi szuperprodukciónak szerezte a zenéjét, sőt 1994-ben még Oscar díjat is kapott az Oroszlánkirály fimzenéjéért. Nem csak a zenei teljesítménye az ami lenyűgöz engem, hanem az élethez való hozzáállása. Egy frankfurti német gyerek története áll előttem, akinek mindig is az volt a célja, hogy hollywoodi filmekhez komponálhasson zenét. Hans Zimmernek nem voltak különösebb referenciái, nem voltak gazdag és befolyásos rokonai, akik felfuttatnák. Ő tudta ezt, és mégsem adta fel, annak ellenére, hogy nem volt egyszerű menet a bürokratikus Hollywoodba bekerülni, olyan zeneszerezők közé mint például a példaképe John Williams. A története magáért beszél. Ma már Hollywood legfoglalkoztatottabb zeneszerzője, évente átlagosan négy filmnek írja a zenéjét. Ezt az irgalmatlan nagy munkát természetesen bőségesen honorálják, filmenként 2-3 millió dollárt fizetnek neki, plussz az ezzel járó jogdíjakból is részesedik. Hans Zimmer még akkor is filmzenéket csinálna, ha nem fizetnének neki egy vasat sem, mert elmondása szerint a zeneszerzés a legfontosabb dolog ami élteti, ezért kel fel reggel és ezért fekszik este.

Több dokumentumfilmet is megnéztem róla. Érdekelt, hogy hogyan komponál, milyen körülmények között stb. A technika nagyon sokat lendít Hans sikerein, mert számítógépek, szintetizátorok, szekvenszerek segítségével pontosan olyan hangokat tud generálni, mintha élő zenekar játszaná. Ezzel kísérletezni tud, anélkül, hogy a hangszereléshez közel 100 fős zenekart kellene fizetnie. Hollywood szereti a gyors és precíz munkát, és jól meg is fizeti. A rendezővel való egyeztetés után, Hans leül az alábbi képen látható luxus stúdiójában és alkot valamit, majd a filmmel együtt illusztrálja a rendezőnek. Ha minden klappol, jöhet a kották kinyomtatása, a zenekar betanítása és a felvétel. Így születnek ma már a filmzenék.

Ebbe az alkotási folyamatba szerettem én bele, mindemellett tudva, hogy időnként igencsak stresszes munka komponálni valamit a semmiből méghozzá határidőre. De a kihívásokért érdemes élni. Nem csak a filmzenék írása vonzz, hanem szívesen írok dalokat is. Már vannak zenei projektjeim amelyeken dolgozom. Hamarosan elérhetőek lesznek…

Két év után újra Veszprémben jártam. Úgy időzítettem a nyári látogatásomat, hogy az utcazene feszitválon már ott lehessek. Minden simán indult, már Ferihegyen is csak öt percet kellett várnom a csomagjaimra, és harmadikként megjelent a futószalagon. Istenem, de jól éreztem magam, innentől kezdve minden úgy ment mint a karikacsapás. Taxiba pattantam, és épp, hogy elértem a Népligetnél a 8:30-as veszprémi buszt. Az első két nap kicsit zűrösre sikeredett, tisztáznom kellett néhány félreértést amelyek olyannyira jelentéktelenek, hogy nem is érdemes több szót ejteni róluk. A lényeg az, hogy az utcazene fesztivál teljesen elfeledtette velem az összes kellemetlenséget ami velem történt.

A Hotel Veszprémben szálltam meg. Rövid elemzés: Kevés a luxus, szolid a kényelem. Hiába ma már inkább kolesznak használják. Még szerencse, hogy nyár van, akkor minden fürge diák hazamegy nyaralni, így a 203-as szobát gond nélkül birtokba vehettem a második emeleten az elkövetkező bő egy hétben. A recepción az első kérdésem az volt, hogy van-e Wifi az épületben. Hát persze, hogy volt…csak épp az én szobámban nem volt vétel. Na sebaj gondoltam, kiülök a kanapéra a folyóson. Jel az volt, kedvemre internetezhettem volna, hiszen a jel ötös erősségű volt. Ha a volna ne lett volna ugye… Kapaszkodj meg: a folyósón nem volt konnektor, így nemigen használhattam a gépet. Amúgy is már a laptopom aksija egy éve minimális szinten működik, vagyis sehogy.

Gondoltam sebaj, kérek egy hosszabbítót a recepción, de mint az lenni szokott, egyetlen egy hosszabítójuk volt, és az is az irodában. Így, hát leköltöztem az előtérbe, mert ott volt legalább konnektor. leültem tehát a fotelbe, és ott interneteztem. Hiába 5 csillag helyett, csak hármat kapott az 1967-ben emelt épület. *** Ennyi!

Azonban a hotel azért nem volt annyira rossz sem, hiszen nekem teljesen megfelelt. Mondhatnám, az igényeimet tökéletesen kielégítette. Igaz, hogy a zuhanyzó és a mosdó a folyósón volt, de megérte, hiszen 3000ft-ot spóróltam éjszakánként. Ennyi volt a különbség a fürdőszobás és nem fürdőszobás szobák között. Voltak szorgos látogatóim is: hangyák, akik megleptek az éjszaka leple alatt, de sebaj hotel a város szívében, kell ennél több?

Mivel a legforróbb időszakot fogtam ki magamnak a látogatáshoz, az éjszakáim is forrón teltek. Na nem kell mindjárt sikamlós dolgokra gondolni, sajnos nagyon kellemetlenül érintett az éjszakai kánikula ami a szobámba szorúlt. 35-40 fok volt kisebb túlzással. A harmadik nap végére már teljesen megszoktam, hogy 0-24 óráig folyik rólam a víz. És mit gondolsz, nem kértem ventillátort a recepción? Dehogyisnem.. csak éppen volt nekik, de nem adtak, mondván, hogy nincs benne a szoba árban.

A folyósón lévő zunyanyzót, naponta kb. négyszer használtam..csak, mert jól esett, és ezért legalább nem szóltak rám. Az utcazene elsőnapja a Canyon sörözőben telt el. Napközben, kánikulában az ember mit csinál? Levonul a barátaival inni egy pincébe. A nap jól telt, mert barátokkal, barátnőkkel futottam össze, és jót beszélgettünk. Az utcazenén minden sarokban egy zenekar állt és zenélt. Kellemes élmény volt találkozni a barátaimmal, volt osztálytársakkal, színész kolegákkal. Végigsétálva a városban, mindig akadt valaki aki a nyakamba ugrott. A siker receptje egyszerű: költözz el onnan ahol laksz, és két évben csak egyszer látogass haza. Meglátod, hogy mekkora népszerűséged lesz.

Az első nap egyik kedves zenész ismerősöm is fellépett. Fabók Péternek hívják és a Tangram formációjával bűvőlte a közönséget. Ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk, eddig csak internetről ismertük egymást, amikor egy közös marketing project miatt működtünk együtt. A zenéje megtalálható a tangram.hu weboldalon. Szép volt Péter. A következő 4 napban pedig rendszeresen reggel 6-kor feküdtem és délután 2-kor keltem fel. Mindig volt valaki akivel inni lehetett. Na persze, nem vagyok én nagyon alkohol mániás, de egy évben egyszer most miért is ne?

Összefoglalva a veszprémi élményeimet, elmondhatom, hogy nagyon jól éreztem magam. Köszönöm mindenkinek, akivel találkozhattam, igazi pozitív élmény volt. A komoly beszélgetések, a baráti összetartozás, a véletlen találkozások, az éjszakai hülyéskedések a Cholnoky lakótelep környékén, a “bandázások” mind-mind kellemes emlékként maradnak meg bennem. Hamarosan látjuk egymást!

A srác nem tud gitározni, de mégis megoldotta: egyenként vette fel a hangokat, majd összevágta.