Éjfél is elmúlt már. Izzadva érzékelem a Neo Citran hatását, amely a megfázásomat hivatott kezelni. Az ágyamon ülök, ölemben a laptopom és írni van kedvem. Egy ideje már, hogy kezdek rádöbbenni dolgokra. Úgy érzem, most kezdek igazán felnőtté válni. Fizikai értelemben már az vagyok, de most a szellemem is követi a felnőtté válás folyamatát. Ugyanakkor ez nem egy depresszív időszak, nem félelmetesebb a gyerekkornál. Csak más. Érzed a gondolataid, a tetteid súlyát, és a soha vissza nem térő alkalmakat, amikor a lelkiismereted azt súgja cselekedned kell.
A gondolatok és a tettek súlyának figyelembevétele ugyanakkor felelősségre is tanít. Tudom, hogy bármi is van az életemben azért én vagyok a felelős, még abban az esetben is, ha egy adott körülményt nem én hoztam létre. Eddig természetesen elméletben is tudtam ezt, de most valahogyan kezdem a gyakorlatban is megérteni, hogy miről is van szó. Bánom-e azt, hogy csak most jutottam el erre a szintre? Nem, egyáltalán nem. Úgy érzékelem, hogy ez a fejlődésem része, amely halad a maga ritmusában.
Visszatekintve már képes vagyok megbocsájtani magamnak a gyerekkori, serdülőkori hülyeségeimet, esetlen megnyílvánulásaimat, amelyekre mindig zavarbaejtően gondoltam vissza. Az ember esetlennek érzi magát, túlteng benne az energia, szenvedélyesen falná az életet, ha tehetné, de valamiért nem tudja. Ez a vágy az ami kamaszkorban jelentkezik. A szabadságvágy nagyobb, mint az azzal járó felelősségvállalásra való hajlandóság, mint anyagi, mint pedig emocionális értelemben. Úgy érzem ugyanakkor, hogy semmit sem vesztettem. Visszatekintve mostani fejemmel, egy jópár dolgot másképp csinálnék az életemben, de mégsem bánom amit tettem. Azt kell, hogy mondanom, hogy minden amit tettem, önmagávan véve keretként tekintve jó irányba vitt engem. Dolgok amelyeken változtatnék, csupán stilisztikai, díszítő elemei lennének az életemnek, a lényeget tekintve úgy érzem, jó úton haladok.
Nem érzem kisiklottnak az életem, habár voltak olyan időszakok, amikor úgy éreztem, hogy az idő halad, és én nem fejlődöm sehová. Idővel a dolgok a maguk helyére kerülnek. Ennek biztos tudatával adtam fel magamban azt a tévképzetet, hogy mindig éberen figyelnem kell, nehogy lemaradjak valamiről. Amikor az ember könyvekből tanulja el a példaképeitől azt, hogy hogyan vezesse az életét, akkor kimaradnak az életéből a kudarcok.
Sikerkönyv írok elárasztják a könyvesboltokat jobbnál jobb önfejlesztési könyvekkel, amelyeket ők alkottak meg saját tapasztalataik alapján, sokszor nagyon súlyos kudarcok tanulságaként. A könyvek irányt mutatnak, és szerencsésnek érzem magam, hogy már tizzenégy évesen találkoztam az önfejlesztési könyvekkel. A könyvek a konklúziót írják le, vagyis, irányt mutatnak, hogy mit lehet, és mit érdemes kikerülni az élet bizonyos területein. Vannak akik könyveket írnak arról, saját példáik nyomán, hogyan kerüljük el a konfliktusokat, anyagi csődöt, rossz döntéseket és így tovább. Az olvasó sikeresen elsajátítja a recepteket, és elkerüli a veszélyeket, ennélfogva kényelmessé válik. Azonban, ha személyesen él át valaki anyagi csődöt, akkor következő alkalomkor már nem fogja elköveti ugyanazt a hibát, mert a tudatába éget a kudarcok által, hogy mit szabad és mit nem. Én is megtapasztalom ezt, és semmi bajom nincs vele, sőt igénylem azt, hogy a hibáimból tanuljak.
Arra is ráébredtem illetve kezdek ráébredni, hogy a pénzt nem kell olyan komolyan venni, mint azt emberek teszik. Jó, ha van, viszont nem a boldogságod záloga. Ahhoz, hogy boldog légy nincs szükséged pénzre. A lelki nyugalomnak semmi köze a pénzhez. Jó dolog, ha van pénzed, viszont jobb, ha tudod, nem leszel boldogabb tőle. Ugyanakkor ha nincs pénzed, nem leszel boldogtalanabb sem. Tehát a pénztelenség, nem boldogtalanít, ugyanúgy, mint a pénz sem boldogít. Látszólag boldog vagy, ha van pénzed, de ez illékony dolog.
Arra is rájöttem, hogy habár szeretem a pénzt, mégsem tartok a boldogságom, lelki nyugalmam zálogának. Egyszerűen nem így érzem. Tudom azt is, hogy ha lelki nyugalomra vágyom, nem kell gazdagnak lennem, ez egy hülyeség. Azt is tudom, hogy nem leszel boldogabb, ha gazdag ember leszek, mint most, amikor nem mondhatom magam gazdagnak. Legfeljebb az egómnak kedvez, amely egy kis időre elvakít, és agyondícséri az elmédet, de minden ami valótlan az nem megszűnik egyszer. Tehát az a fajta biztonságérzet is megszűnik egy idő után, hogy pénzed van. És majd rajtakapod magad, hogy ugyanúgy panaszkodsz a pénz miatt, mint szegény korodban, csak akkor azért tetted, mert meggondoltad, hogy kenyeret veszel, vagy bulizni mész, amikor gazdag vagy, pedig azért, mert csak egy tízmilliós BMW-re futja a keresetedből, és nem tudsz megengedni magadnak egy Ferrarit.
A gondolkodási minták tehát megmaradnak, a pénz csak a körülményeidet változtatja meg, a mintáidat nem. Aki viszont tisztában van, hogyan viszonyuljon a pénzhez, az kikerülhetei ezeket a fekete lyukakat. A pénz nem boldogít, de nem is boldogtalanít. Csak a tiszta tudattal lehet megélni az életet annak amilyen. Akinek zavarosak a gondolatai, semmiben sem biztos, az mindig kapaszkodót fog keresni, csak éppen nem magában, hanem valami külső dologban. Pedig a válasz bennünk van, és ezt már nem csak üres kijelentésként érzékelem, hanem tudom, hogy így van, mert megélem a mindennapjaimban. A külsőségek amikben élsz, belső lelkiállapotod kivetülése. Ha csak a külsőt változtatod meg, a belső ugyanolyan marad, és hiteltelen emberré válsz. Számomra az életcél: hiteles emberré válni.
Tags: élet, elmélkedés
Szia Márton!
Nagyon jó gondolatok, én is hasonlóan látom ezeket a dolgokat. Az élet megtanított arra, hogy így lássam.
Egy kisebb fajta szomorúságot vélek felfedezni írásodban.
Utunkat járva napmintnap szembenézünk, és megküzdünk megannyi feladattal. Erről szól az életünk. Eközben az élet kihívásainak való megfelelés megkívánja tőlünk, hogy sokszor annak az árán tegyük ezt, hogy közben lemondunk sok belső ösztönös vágyunkról. S közben elfelejtjük élvezni, megélni az életet. Csak túléljük a napokat egyiket a másik után, meglehet a szemünk előtt lebegő végső cél motivál, és nyugtot nem hagyva hajt, hogy valóra váltsuk elképzelésünket, megteremtsük az áhított jövőt.
Alárendelünk mindent a jövőnk megvalósításának. Rohanunk, elkötelezettségeket vállalunk, fáradtak vagyunk… már észre sem vesszük az élet kínálta apró szépségeket és lehetőségeket! S mi a legédesebb, legfűszeresebb íz amiről le kell mondanunk a hétköznapokban? Gyakorta, hogy önmagunk lehessünk, egyszerű hétköznapi vágyainkat megélhessük és kielégítsük, legyen az csak oly egyszerű dolog, mint sétálni a tavaszi eső után, megcsodálni és élvezni a naplementét, elmerülni egy kád forró vízben, egy parkban ülve hallgatni a madarak énekét, nyugodtan elkortyoljuk a teánkat a verandán, ápoljuk barátságainkat, vagy együtt örüljünk embertársunkkal…
A cél szentesíti az eszközt?! …. nem hiszem!
Én hiszem, annak, hogy embernek születtünk erre a Földre egyetlen oka van. Meg kell élnünk, tapasztalnunk mindazt amit kínál, a mélységeket, és a magasságokat egyaránt, az élet minden ízét. …. és nem holnap, mert ki tudja lesz-e holnap!
Az út valóban ösztöneink megzabolázásán át vezethet csupán?
Míg az Önmegvalósítás volt a fő és egyetlen cél sok kis örömről, sőt szükségletekről mindvégig le kellett mondjak, hogy erőimet a nagy feladatokra összpontosítsam. Most elégedett lehetek, de mégis mintha elpazaroltam volna valami fontosat.
Nem a pillanatnak, hanem a jövőnek éltem csupán.
Be kívánom pótolni a lemaradásom.
Vágyom a vágyra, és annak beteljesülésére, a szenvedélyre, a gyönyörre és izgatottságra, mulandó boldog pillanatokra.
Apró örömökre és nagy baráti beszélgetésekre az élet értelméről, sétára az erdőben, vagy a tó partján, feküdni a fűben a felhőket bámulva, táncolni az éjszakában, szeretkezni amikor megkívánom…..
Ezek azok amikért érdemes élni, élményt ad, és erőt a hétköznapokkhoz.
A biztonságos jövő képe, amihez sok pénz kell csalóka boldogság valóban… S míg elérünk oda rádöbbenhetünk, hogy közben nem volt életünk…
Szeretettel: Anikó